A lábfej és a boka

A lábboltozat a testnek a fejtől legtávolabb eső és egyben az emberre leginkább jellemző része. Míg minden más szerv, beleértve az agyat is, más teremtményeknek is része, lábboltozata csak az embernek van. A lábboltozat teszi lehetővé, hogy felegyenesedjünk, de egyáltalán nem kapja meg azt a figyelmet és elismerést, amit megérdemelne. Az, ahogyan a lábunkkal bánunk, az életstílusunkról árulkodik.

 

Fejlõdésünk során lábunk közvetlen bőrkontaktusban állt a földdel. Néhány évszázada azonban ez a kapcsolat megszűnt. Egyéni élettörténetünknek is csak a kezdetén jártunk egy rövid ideig mezítláb. A továbbiakban sarokkal ellátott cipőket hordunk, és ez mutatja azt a tudattalan szándékot, hogy olyan messze akarunk kerülni az anyaföldtől, amilyen messze csak tudunk. Magas sarkú cipõket hordva egyet s mást vállalniuk kell a nőknek azért, hogy Achilles-inuk elszakadjon a földtől. Mindez elegánsnak is hat, így sokszor nem is bánják, ha cserébe le kell mondaniuk arról, hogy szilárd talaj legyen a lábuk alatt.

Jól fejlett gyökerekkel jó teljesítményekre képes az ember. Ha ezzel szemben túl szűk börtönbe zárja a lábát, akkor azért magasabb síkokon kell megfizetni az árat. Megfelelve annak a törvénynek, miszerint "mint fent, úgy lent", az ember talpán levő reflexzónákban az egész teste leképeződik. A fej zónái a lábujjak környékén fekszenek. EI kell fogadnunk, hogy annak megfelelően, ha túl szűk cipőkben kínozzuk a lábunk elülsõ részét, rohamosan emelkedik a fejfájások gyakorisága. Az úgynevezett primitív kultúrákban, ahol csak mezítláb járnak az emberek, a fejfájás éppolyan ismeretlen, mint az a szokás, hogy az ember töri a fejét vagy pedig fejjel megy a falnak.

Az, hogy megalapozottan tudunk cselekedni, képesek vagyunk megvetni a lábunkat az életben és a saját lábunkon állni, mutatja, hogy mennyire rá vagyunk utalva a gyökereinkre, és milyen esztelen dolog semmibe venni őket. Belőlük fakad az állhatatosság, az állóképesség és az ellenálló képesség. Ezek teszik lehetővé számunkra, hogy kibírjuk az életet.

Ahol szorit a cipő, ott van a tulajdonképpeni probléma, tartja a népnyelv. A stabil személyiség egészséges lába két boltozatból áll. A két boltozat két hidat és három érintkezési pontot képez a földdel. A kisebb elülső boltozat két ilyen pontot alkot, a kis- és a nagylábujj magasságában, a harmadikat pedig a nagy boltozat adja a saroknál. A lábnak tehát kitűnő a stabilitása és a rugalmassága. Mindenesetre már nem sok modern embernek van meg ez az ideálisan kiegyensúlyozott kontaktusa a talajjal. Legtöbbünk inkább ingadozva és bizonytalanul áll, mert három helyett gyakran csak két vagy egy ponton támaszkodik. Aki mindkét lábával úgy áll a földön, hogy mindegyik lába három ponton érinti a talajt, az nyugodtan ráhagyatkozhat megalapozott realitásérzékére. Ha viszont ezzel szemben széles felületen nem jár, hanem inkább siklik a talajon, az azt mutatja, hogy a valóságtól elidegenedve szeret ellebegni a tények fölött. Némiképp ingatag és gyenge lábakon nyugszik, illetve csúszik az élete.

Ha az ember eltapossa, illetve "lejárja" a kis lábboltozatát (harántboltozat, süllyedéses láb), azzal az elülsõ híd elveszíti az egyik pillérét, és a földdel való kontaktust két pontra csökkenti. Amennyiben a hosszanti boltozatot is "eltapossa" az ember, akkor beszél a népnyelv lúdtalpról. Elvész a rugózás, és megszûnnek a differenciált alátámasztási pontok. A széles felfekvési területeken majdhogynem úgy csúszkálnak körbe az érintettek, mintha korcsolyáznának, anélkül hogy stabilan éreznék a talajt a lábuk alatt. Ez gyakran a kötelékek nélkül berendezett életben tükrözõdik, melynek gazdája elmulasztott gyökereket ereszteni.

A nehéz lábú emberek, akik szinte hozzáragadnak a talajhoz, a "korcsolyázók" ellentétei. Õk egyenesen túlhangsúlyozzák álláspontjaik biztonságát, és járás közben is alig emelik fel a talpukat. A csoszogó járás már a kövér, ám gyenge lábaknál is feltűnik. Átvitt értelemben is alig rugaszkodnak el a földtől, és nem teszik be a lábukat a levegősebb gondolati szférákba, ahol a kreativitás és a spontaneitás honol. Ehelyett megbízhatóak és állhatatosak, értelmesek és "jól földelt"-ek. Semmi sem tud csak úgy megtörténni velük, és kevés dolog tudja kiborítani őket. Míg a lúdtalpasok bizonyos mértékig ingatagnak tűnnek, a nehézkeseknél az az ember érzése, hogy valahogy mindent visszafognak. Számukra az az első, hogy álljanak a lábukon, a mozgékonyság csak utána következik.

 

Megint egészen mások a hercegek és a hercegnk. Lábujjaikon járva sokkal inkább lebegnek a világban és különösképpen az álomvilágban. Szinte balettstílusban táncolnak át az életen. A lábujjhegyen való járás a magas sarkú cipők természetes velejárója, és mutatja, hogy az illető milyen kevésre értékeli a talajjal való kapcsolatát vagy akár a tartósság és az állhatatosság minőségét. Sohasem vernek gyökeret, mert az csak zavarná az ő gondtalan (művész)létüket. Realitásérzék helyett a fantáziák birodalmában élnek. A poláris világ két oldala helyett a magasság mellett döntöttek, a mélységeket átengedik a nehézlábúaknak. Gyökerek helyett magasröptű álmaik vannak, kreativitásuk szinte elsodorja őket. Bőségesen árad a fantáziájuk, és nemigen van talaj a lábuk alatt. Még nehezebb levenni őket a lábukról és kiborítani őket, mint a nehézlábúakat, mert a lebegő lények tündérvilágában semmi sem szilárd, és minden mozgásban van. Az ilyen felhőlények könnyedségének is megvan a maga árnyoldala, ugyanis gyakran elhanyagolják életük anyagi oldalát.

 

Az ellenpólust a karomszerű lábak jelentik, amelyekkel tulajdonosuk megkapaszkodik a föld felszínén. A karom formájúra elgörbült lábujjak görcsösen kapaszkodnak. Az ilyen lábak fenyegetett egzisztenciáról vallanak, erősvágyról, hogy talajt találjon magának az ember, és semmit se engedjen el. Nemcsak a lábujjak, hanem a combizmok is gyakran krónikusan megfeszülnek, és ugyanilyen magatartásról árulkodnak az életben is.

A nyugtalan lábak ezzel szemben azt leplezik le, hogy a tulajdonosuk állandóan szaladna és leginkább elszaladna. Mindig jól tájékozott az éppen futó dolgokról, és mozgási kényszere és érdeklõdése mögött nagyon gyakran a menekülés vágya rejtőzik.

 

Hasonló irányba mutat az, amikor az ember majdhogynem hátradőlve tartja magát, és a sarkán jár. A sarokállás azt jelenti, hogy az illetõ megtorpan az élet előtt, és így biztosítja magát a hanyatt esés és a nyaklevesek ellen. Ennek az álláspontnak a képviselője elölről annál könnyebben feldönthető. Félelemtől motivált óvintézkedései ellenére hajlamos az esésre.

 

 

A boka

 

Ha kificamítja az ember a bokáját, az úgy, mint Héphaisztosz, az istenek kovácsa, már nem tud nagyokat ugrani. Hasonlóan megy a soruk azoknak is, akik túI nagyokat ugranak, és utána túl keményen landolnak a tények talaján. A kihívás világos: a talajon maradni és szép lassan, fokról fokra felmászni. A nagy szökelléseket törölte a sors. A bénaság kemény terápia azok számára, akik állandóan mozognak. Ha ezután mégis megtanulnak fáradsággal és szorgalommal járni az élet mélyföldjein át vezető útjukon, akkor olyannak tűnik a gipsz a lábukon, mint a béklyó. Ám horgonnyá is válhat, amely a földön tartja az embert, és hátráltatja abban, hogy fizikailag elugorjon és kitáncoljon a sorból. Épp a földön fogva tartott test válhat a szellemi ugrások és szárnyalások ideális alapjává.

A közvetlenül a lábboltozat fölött levő bokának köszönhető, hogy felegyenesedtünk. Arra is megteremtette a lehetőséget, hogy felágaskodjunk. Csak innen, a bokából kiindulva sikerülhet felugrani az istenek síkjára. A ballépések azonban megbosszulják magukat. Ha kificamítjuk a lábunkat, akkor megütjük magunkat, a törésnél betörünk, ha kifordul a bokánk, akkor elreped, ha mellélépünk, akkor a földön fekve találjuk magunkat.

A baleset eredményei mutatják, hogy mit kell az embernek mindebből megtanulnia: be kell vallania magának, hogy tévedett, és hibás elképzelései vannak, hogy túl durván landol az ugrásai után, és hogy magasröptű szárnyalásai végén összezúzza őt a realitás. Gondolati világa és a valóság közötti kontaktus nem harmonikus, és veszélyes utak felé fut. Az lenne a dolga, hogy levegye a testéről a realitással való konfrontáció terhét, biztonságosabb kirándulásokat tegyen, gondoskodjon arról, hogy a landolásnál jobban rugózzon, és mielőtt a valóságban megtenné, gondolatban próbálja ki azokat a merész utakat, amelyekkel nincs egészen tisztában. A szerzett sérülések nyugalomra kényszerítik és ledöntik a lábáról. Kímélni kell a testét, és ebben a külső nyugalomban inkább a belső mozgékonyságra és a szellemi ugrásokra kell átállnia.

 

Kérdések

 

1. Milyen szerepet játszik az ugrásszerűség az életemben?

2. Hajlamos vagyok-e a valóságban a bizonytalan kimenetelű magasröptű szárnyalásokra?

Gyakran elõfordul-e, hogy a startnál nem veszem észre, hogy landolnom kellene? Milyen

viszonyban vagyok az álmokkal és a valósággal?

3. Figyelmen kívül hagyom-e azt az igényemet, hogy pihennem kell, miközben a helyemet

próbálom kivívni?

4. Milyen tévedésben élek, miben fogok mellé? Hol ficamodott ki az életem, minek kellene

benne eltörnie, mit kellene megszakítani?

5. Milyen területeken hajlok a fizikaiban való félrelépésre ahelyett, hogy az új utakat szellemi szempontból próbálnám ki?

6. Hol lázadok fel a sorsom ellen? Miben válik a lázadás a sorsom részévé?

 

Címke: 

Új hozzászólás