A lábszár és a térd

A lábszár

A lábfejjel, a térdízülettel és a bokával együtt a lábszár képezi azt a funkcionális egységet, amely megválaszolja azt a kérdést, hogy "Mi újság, azaz hogy állnak a dolgok?" Annak ellenére, hogy általában véve nem szentelünk túl sok figyelmet neki, tény, hogy az embernek a lábán nyugszik az egész élete. A láb a térben való mozgás szerve, és mutatja, hogyan járjuk az utunkat. Mivel az alsó végtag a testnek a talajjal érintkező része, a konkrét valósághoz való viszonyunkat szimbolizálja. Míg az ember karja a levegőben lóg, két lábbal áll a földön. Elárulja, hogy hogyan mozog és milyen állást foglal el az életben. Az ember álláspontja és magatartása az élete központi része. Az pedig, hogy hogyan áll hozzá az élethez, eldönti, hogy hogyan érzi magát benne. A családi állapot mutatja, hogy egyedülállóként járja-e az élet útját, vagy kettesben. A fiatalok, akik még nem kötötték le magukat, és még mozgásban vannak, járnak egymással.

Mint ahogy az ember karja, a lába is hajlamos arra, hogy konzerválja a fel nem használt mozgási energiát. A leblokkolt menekülésre szánt mozdulatok izomfeszülésekben öltenek testet, az elhárított harci impulzusok görcsökké válnak, egy petyhüdt, erőtlen beállítódás és magatartás az ennek megfelelő jellegű izomzatban tükröződik. Ahány ember és álláspont, annyiféle láb létezik. Mégis fel lehet közöttük ismerni néhány visszatérõ mintát. Nem ok nélkül beszélünk vég-tagokról, mert ezek segítségével kerülünk a közel és a távol végleteivel kapcsolatba. Az a feladatuk, hogy egyenesben tartsák a szélsősé- geket.

A tömött, izmos lábak izomtömegei járás közben súrlódnak i egymáshoz. Cazdájuk "széles nyomtávon" jár, és hajlamos némi modorosságra is. Mindez ugyanilyen személyiségről árulkodik. Bár erős, a spontán mozgékonyság és a hirtelen változások nem számítanak az ilyen láb erősségei közé.

A merev, robotszerű járás kényszeresen igyekvőnek tűnik. A robusztus erő helyettesíti a hajlékonyan áramló mozgékonyságot. Amennyiben az ilyen lábhoz hasonlóképpen esetlen lábfejek is tartoznak, akkor máris kész az elefánt a porcelánboltban.

A gyenge lábak jelentik az ellenpólust a maguk fejletlen izomzatával. Az ilyen lábaknak problémát jelent, hogy megtartsák tulajdonosaikat, és minden pillanatban fennáll a veszélye, hogy összecsuklanak. Az érintetteknek nehezükre esik a saját lábukon megállni, és szilárd álláspontok híján kifejezetten igényük van arra, hogy valakire támaszkodhassanak. JoggaI aggódnak az állásuk és a boldogulásuk miatt. Ennek megfelelően mindenhol támaszt és segítséget keresnek, és azért a bizalomért esengenek, amely az életük térszínén olyannyira nem akar kifejlődni. Kompenzációképpen gyakran megpróbálnak kar- és agyizmaik fokozott hangsúlyozásával szert tenni némi tartásra - legalábbis felül.

A drótszerû lábak ugyanolyan vékonyak, de gyengének egyáltalán nem mondhatók. Intenzív, spontán mozgékonyságuk feltűnő, és ez az ideges nyugtalanságig is elmehet. Állandóan úton vannak, és az okoz nekik problémát, hogy valahová megérkezzenek és ott is maradjanak. Az ilyen lábak vonzónak számítanak, mert feszesek és karcsúak, emellett mozgékonyak és érzékeny idegzetűek. Gazdájuk állhatatlansága a dolgos-mozgékony elegancia mögé rejtőzik.

A drótszerû lábaknak a testes, gyengén fejlett lábak az ellentétei, melyeknek tulajdonosa csoszogó járásával tűnik fel. Ezzel a járással vonszolja magát végig az életen. Gyerekkorától kezdve mást se hall, mint hogy "Emeld már fel a lábadat!", vagy "Megbotlasz a saját lábadban!". Persze gyakran be is teljesítik ezeket a jóslatokat. Saját maguk útjában állnak, és nehezen tudnak talpon maradni, a haladásról nem is szólva. Álláspontjaik gyengesége lehúzza őket, mint a ballaszt, amit magukkai vonszolnak. Álmosnak ható, kúszásszerû járásuk szemmel Iáthatóan alkalmatlan arra, hogy nekifussanak az életnek. Így csoszogják végig az útjukat, s általában hiányzik belőlük a szükséges állhatatosság és kitartás.

 

A térdízület – meniscus sérülések

A térdizületben dolgozzuk fel az alázat témáját. Térdelni és térdet hajtani a hódolat gesztusa. Térdhajtással köszön az ember, amikor magas szellemi méltóságokkal találkozik. Korábban így lépett az alattvaló a király elé. A modern emberek már feltűnően kevéssé hajlamosak arra, hogy térdet hajtsanak. A katolikus templomon kívül még alkalom is alig akad rá. Az alázatnak és a hódolatnak már nincs nagy értéke.

 

Az egyenes és hajlíthatatlan ember vált az ideállá - mindenki a saját maga királya. Még azok a munkák is - mint pl. a takarítás vagy a sikálás -, amelyek korábban térdre kényszerítették az embert, manapság annyira gépesítettek, hogy egyáltalán nem kell letérdelni hozzájuk. Így nincs mit csodál- kozni azon, egyre nagyobb a térdproblémák, fõleg a meniscus károsodások jelentõsége.

A meniscus sérüléseknek a túlzott igénybevétel az alapja. A két porcból álló meniscus teszi lehetővé, hogy a csuklós ízület forgó mozgásokat is végezzen. A térdhajlítás képessége teljes mértékben nekik köszönhető. Formáját tekintve az egyik a félholdhoz, a másik a teleholdhoz hasonlít. Funkciójuk szerint is a nőies pólusnak felelnek meg. Amikor a meniscusok megsérülnek, a hatalmas felsõ comb- és lábszárcsont összepréseli õket, és így beszakadnak. A szokásos terápia a porckorong előreeséskor alkalmazott kezelésre hasonlít, és abban áll, hogy lemetszik a szétrombolt és a megkívánt terheléshez képest túl gyenge szöveteket. Az érintettek gyakran a porcos ütközők nélkül próbálnak meg továbbra is helytállva megfelelni a túlterhelésnek.

A tünet rávilágít az érintett vétkére. Fel kellene ugyanis ismernie, hogy hol vannak a határai, és be kellene látnia, hogy külső mozgáskényszere és a testétől megkövetelt teljesítmény túlzottá vált. Amennyiben a fájdalmas figyelmeztető jeleket figyelmen kívül hagyja, a szerénység és az alázat ki nem élt, árnyékba nyomott témái térdére kényszerítik. A szabad akaratából gyakorolt alázat helyett csak a kikényszerített szerénységet, mozgékonyságának korlátait és a fájdalmak megaláztatását éli meg. Aki nem szab szabad akaratából határt túlzott külső mozgékonyságának, azt majd a meniscusa ráveszi erre.

Az a dolga az embernek, hogy õőszintén és egyenesen vallja be magának, hogy melyek azok a teljesítmények, amelyeket valóban megkövetelnek tőle. Éppen a neves sportolóknál merül fel a gyanú, hogy a belső mozdulatlanság kompenzációjaként viszik túlzásba a hülső mozgékonyságot. Ebben az értelemben a térdsérülés egy becsületes, a belső állapotuknak is megfelelő tartásba, a mozdulatlanság állapotába kényszeríti őket. Az élethez szerénység is szükséges. Így tudja csak elfogadni az ember, hogy nem lehet kikényszeríteni belőle azt, ami túl van lehetőségei határain vagy nem tartozik a feladatai közé.

 

Kérdések

1. Milyen szerepet játszik a szerénység az életemben? Meghajlok-e, ha szükség van rá, vagy hagyom, hogy a sors hajlítson meg?

2. Vannak-e olyan emberek vagy témák, amelyek alázatot kényszerítenek ki belőlem?

3. Megpróbálom-e kifacsarni magam, amikor valamilyen túlzott terhelésnek kell megfelelnem?

4. Miben vagyok túl szélsőséges és csak a "magasabb hatalmaknak" hagyom, hogy térdre kényszerítsenek?

5. Hogyan tudnám amellett, hogy külsőleg szeretek forgolódni, a belsőmet is mozgásba hozni?

6. A nyugalom táplálja-e a mozgásban lelt örömömet, vagy a nagyravágyás hajt?

7. Hová sodor engem a sors? Mire kellene irányulnia a tekintetemnek?

Új hozzászólás